Itt ülök a szobában, közel három óra filmezés után és elmélkedem. Nem is kisebb dolgokról, inkább az élet értelméről, az időről és az elmúlásról. Ezt adta a film, belök egy ajtón, mely fölé bazi nagy betűkkel van kiírva, hogy Önkeresés.

12 éven át forgott ez a Coming of age sztori, vagyis egy szokványos, Indie-filmes felnövéstörténet, ráadásul  Richard Linklater rendezőről, kinek a  nagy kedvenc Mielőtt-trilógiát is köszönhetjük. Ez a 12 év két dologban fontos.
Egyrészt hihetetlen maga a gondolat, a vállalkozás, melybe kezdtek és amit sikerrrel be is fejeztek. Elismerésre méltó és elképesztő, le a kalappal.
A másik pedig, hogy ez az egyetlen dolog, amiért a film kitűnik a nagy tömegből.

Ugyanis filmtechnikai szempontból (ignorálva a hosszú elkészítési időt) nem érzem átütő erejűnek a filmet. Figyeljük egy srác és családja életét, anyja folyamatos rossz és jó döntéseit, apja útmutatásait mind a zenéről, mind az életről. Egy filmes napló olyan dolgokról, melyek alighanem velünk is megtörténtek. Nem pont úgy, de szinte minden egyes jelenetet tudni fogunk egy saját emlékhez kapcsolni. Nincs a filmben semmi olyan, amit eddig ne láttunk volna, vagy ne éltünk volna át.

Három óra, akárcsak huszonöt év. Én sem emlékszem többre hirtelen, és miközben ezen töprengsz, rájössz a film titkára. Nem a képernyőt nézed, hanem egy tükröt. Nem azzal foglalkozol, hogy mi történik Masonnal, hanem a te első csókodra, útkeresésedre, szárnypróbálgatásaidra, sikereidre és kudarcaidra egyaránt. 

Véget ér a film, elképedsz, hogy tényleg 12 évet néztél végig Ethan Hawke és Patricia Arquette életéből, majd kinézel az ablakon, vágyakozón és tettre készen. Egyszerre nézel hátra keserédes szívvel a múltadra és egyszerre zúgó hévvel előre, a jövődre.

A Boyhood nem volt egy hatalmas film. De intravénásan fecskendezi beléd az élni akarást. És ezért simán megérte az a közel három óra az életedből.