Dancer in the Dark - Táncos a Sötétben (2000)

Rendezte: Lars von Trier

Elöljáróban leszögezném, egyike vagyok azon kevés indivídumoknak, kik konkrétan keresik az ilyen filmeket, és elismerik filmművészeti jelentősségüket. Márpedig ha az ember csak a nagyközönség számára is híressé (hírhedté?) vált filmjei közül csak egybe is belefutott, melyet a rendező úr letett az asztalra (Dogville, Antichrist), tudhatja: Itt mindenre számíthat, csak vidámságra nem, és akkor finoman fogalmaztam.

Ész érvekkel én sem tudnám alátámasztani, mi vonz ezekben a filmekben, miért szeretem őket. Ez egyszerűen egy érzés, amit a szórakoztatóipar szeret "kihipózni", hiszen a filmek nagy részében minden jól alakul. Természetesen vannak olyan darabok is, ahol már kicsit realisztikusabb, életszagúbb megközelítéssel találkozunk. Trier konkrétan teljesen lemegy a skála sötét kínzó legaljára, történetének főhősei változatos módokon élik át lelkileg megrázó pillanataikat, melyek a naturalista, emberközeli tálalás miatt bizony a nézőt is bevonják. A legtöbb ember szórakozni akar ha filmet néz. Engem mindíg is érdekelt, hogy miért léteznek egyáltalán az ilyen alkotások, és miért fordul el tőlük a többség. Taszítja őket, vagy félnek tőle? Leegyszerüsítve, gyermeki kíváncsisággal állok a dologhoz. Tudom, hogy kellemetlenül fogok kijönni belőle, de mégis át akarom élni, mi van a sötét oldalon, aminek néha a létezéséről sem veszünk tudomást, félünk tőle, a saját sebezhetőségünktől, elhessegetjük, hátha mi megússzuk, ránk nem csaphat le. Talán ez a mozzanat egyfajta feloldozása is az ilyen daraboknak. Együttérzünk a szereplőkkel, kicsit velük halunk, és közben hálát adunk, hogy nem velünk történt. A legfélelmetesebb Trieri elem általában nem is az események és azok döbbenetes, sokkoló hatásfoka maga, hanem az emberi érzelmek és reakciók, amik ezekre érkeznek, félelmetesen valósak. (Meg lehet tekinteni idevágóan Uma Thurman idegösszeroppanását a Nymphomaniac első részében.) Nem kicsit beszédes tény, hogy több Trier filmet megjárt színész/színésznő is inkább úgy döntött, nem dolgozik többet együtt a rendezővel, annyira megviselte őket a forgatás érzelmileg. Filmünk főszereplője, az experimentális, elvont zenei munkásságáról ismert Björk eme film után határozott úgy, hogy ez volt az első és egyben utolsó kirándulása a filmiparban. Évekkel később aztán élettársával ettek egymásból pár falatot mielőtt bálnákká lényegültek át, de az már egy másik filmkritika tárgya lesz.

A Dancer in the Dark már címében is egy 1953-as zenés darabra reflektál, ezzel belőve magának a filmnek a műfaját is, ami már eleve szemöldökemelkedésre adhat okot. A világ legdepressziósabb rendezője musical filmet készít, mely műfajnak ezzel kontrasztban a dalok és a vidámság a hangulati elemei. Történetünk főhőse Selma Jezkova, egy (a film idején még) Csehszlovákiából Amerikába emigrált szegény gyári munkás hölgy.  Éjt-nappallá téve dolgozik zajos, embertelen körülmények között, sok más sorstársával együtt, hogy fenntartsa magát és kisgyermekét. A monoton szürke  hétköznapokból egyetlen módszerrel tud elszabadulni: álmodozik. Selma rajong a musical-ekért, a táncos zenés műsorokért, s mikor elengedi a fantáziáját, a saját életét is egy színpadi műnek képzeli el. Ezek a pontok teszik ki a film musical mívoltát, melyek amellett, hogy tökéletesen működnek, még inkább azonosulni engednek Selma nézőpontjával. Naív, bájos, önfeláldozó: nem nehéz azonnal a szívünkbe zárni.

Rutinos Trier nézőknek már ekkor elkezd alakulni az a gombóc a torokban, mert előre sejthető: egy ilyen ártatlan teremtéssel, egy ilyen világban csak kegyetlen dolgok történhetnek. Hogy munkáját megtarthassa, Selma senkivel sem osztja meg legmélyebb titkát: genetikus betegsége miatt látása rohamosan romlik, és elkerülhetetlenül el fogja veszteni szeme világát. Betegsége örökletes, így gyermekének sorsa is borítékolva lenne, ám Selma az árral szemben úszva végig azért küzd, hogy ezen változtasson. S mikor már azt hihetnénk, hogy ha minden változatlanul marad, Selma elérheti a célját, megérkezik a jószándék és a becsület legnagyobb ellensége: az emberi tényező. Azt elkerülve, hogy a teljes történetet kiteregessem, mégis elmondhatom: ahogy megismerjük Selma környezetét, már egyből láthatjuk hová tart a film, majdnemhogy a szánkba van rágva, és hihetetlen módon mégis, mi is átvéve Selma naívságát előbb reménykedünk, szurkolunk, majd szinte könyörgünk a megváltásért, de ez egy Trier film, ami az élet szabályaival játszik. Az életnek pedig tudjuk, nincsenek szabályai, és nem könyörületes. Nem fair.

A végén csak ültem csöndben, mint oly sok más hasonló film után. Az alkotói megoldások, képek, a táncos részek eszközei, a koreográfia mindd lenyűgözően adtak át egy belső érzelmi világot, íly módon lehetővé téve, hogy Selmával mi is végigjárjuk mindazt, min keresztülment. Megkönnyeztem a szerencsétlen lány történetét, s mint oly annyiszor, mélységesen megvetettem az embereket, hogy mikre képesek. Mégis, ahogy a stáblista után felállok és megyek tovább a saját utamon, megtanulom elfogadni, hogy ez a habitus, és a környezet, mindd ugyanúgy emberi mívoltunk részei, ahogyan megvan bennünk Selma ártatlansága, becsülete, és optimizmusa. Olyan számomra mint egyfajta próbatétel, láttam a sötétséget, és elfogadtam létezését, nem félek tőle, mert csak még inkább bizonyosságot szereztem, én milyen módon óhajtom saját emberi létezésem kifejezni. Talán ezért találok újra vissza a hasonló filmekhez.

Természetesen a Dancer in the Dark sem tökéletes, ahogy egy film sem az. Főleg a lezárása táncol a nagyon azon a terepen ami már túl sok, pontosan az ellentéte annak, mikor egy habos babos romantikus vígjáték teljes giccsbe torkollik, a másik oldalon is lehet túlzásba esni, amitől egy realizmussal és életközeliséggel operáló film eléggé hitelét vesztheti. Hatásvadásznak is nevezhetném, de ezen a terepen érte már kritika a Requiem egy Álomért-ot is, ami mégis hasonlóan közel áll hozzám. Szerencsére nem veszik el vele az egész film, és az érzékenyebbekre talán még nagyobbat is üt. Nem merészkednék én sem olyan túlzásokba, hogy más lesz aki ezt a filmet megnézi, vagy nagy revelációkra talál. De ez is az ilyen filmek jelentősége. Érzékeny pontot találja meg az arra befogadó képes nézőt, és a végén mindenki a saját én -és világképének megfelelően foghatja fel a látottakat.

Mit mondhatnék, nem egy kellemes film. Megrázó, felkavaró, minden szempontból. Még csak nem is Trier legdurvább alkotása. Inkább csak annyit kérdeznék zárásul: Te ki mered magad annak tenni, hogy sebezhető légy? Te bele tudsz nézni a mélybe? Mersz e táncolni a sötétben?

Azt mondják, ez az utolsó dal, pedig nem tudhatni,

csak akkor ez az utolsó, ha hagyjuk azzá válni.

- Moomba